Harmadik rész:
Em
lékezet
,
m o zgás és zen e
lelki hanyatlás idején (ő maga gyakran volt depressziós, fiziológiailag és lelkileg is, súlyos migrénje miatt). Említette a zene „dinamikus” vagy serkentő erejét - azt a képességét, hogy képes a mozgást előcsalogatni, fenntartani és szabályozni. Úgy érez te, hogy a ritmus hajtja és tagolja a mozgások áramlását (és az érzelem és gondolat áramlását is, amit ugyanannyira tartott dinamikusnak és mo torosnak, mint a tiszta izommozgásokat). Úgy gondolta, hogy a ritmikus életerő és túláradás legtermészetesebb módon a táncban fejezi ki magát. Saját filozofálását „a láncra vert ember táncának” nevezte, és Bizet erő sen ritmikus zenéjét tartotta a legideálisabbnak hozzá. Bizet koncertjeire gyakran vitte jegyzetfüzetét; azt írta: „Bizet tesz engem jobb filozófussá.”9 Sok évvel ezelőtt olvastam Nietzsche jegyzeteit az élettanról és művé szetről, de tömör és ragyogó megfogalmazásai A hatalomra törő akaratban akkor keltek számomra életre, amikor eljutottam a Beth Abraham kórház ba, és láttam az agyvelőgyulladáson átesett betegeken a zene rendkívüli erejét - azt az erőt, ami minden szinten felébresztette őket: éberekké vál tak, mikor levertek voltak, mozgásukat normalizálta, amikor meg voltak dermedve, és rejtélyes módon élénk érzelmeket és emlékeket és fantáziákat idézett fel, olyan identitásokat, amelyek nagyrészt már elérhetetlenek vol tak számukra. A zene megtett mindent, amit későbbiekben az L-dopának kellett megtennie, sőt - ám sajnos csak addig a rövid ideig, amíg szólt, és esetleg még utána néhány percig. Képletesen szólva, úgy működött, mint valami auditoros dopamin - „protézis” a sérült bazális ganglionok helyett. A Parkinson-kóros embernek zenére van szüksége, mert egyedül a zene, a maga merev, mégis tágas, kanyargó és élő voltában képes ugyan ilyen reakciókat kiváltani. És a betegnek nemcsak a ritmus metrikus szer kezetére és a dallam szabad mozgására van szüksége - a dallam vonalára, ívére, magasságára és mélységére, feszültségére és lazaságára -, hanem a zene „akaratára” és szándékosságára is, mely lehetővé teszi számára, hogy saját kinetikus melódiájának szabadságát visszanyerje. 9
Nietzsche a „Nietzsche kontra Wagner” című esszéjében Wagner kései zenéjét hozza fel a „patologikus zene” példájaként, melyet a „ritmusérzék degenerációja” és a „végte len melódiára... való hajlam” jellemez, „ami a zene polipja”. A kései Wagner-munkák a ritmusszerveződés hiánya miatt szinte hasznavehetetlenek a Parkinson-betegek szá mára; ugyanez mondható el a gregorián énekekről és a kántálás olyan egyéb formáiról, melyeknek, amint azt Jackendorff és Lerdahl is megjegyzik, „van hangmagasság-szer kezetük és csoportosításuk, de hiányzik belőlük a következetes metrikus szerveződés.”
246
