A SOKFÉLESÉG JEGYÉBEN Don Juan figurája a középkor szülötte. Ez az abszolút hatalmak kora, amelyek hátterében ellentétes erők öltenek testet és feszülnek egymásnak. „A lovag mellett ott van a skolasztikus, a pap mellett a laikus” — szemlélteti az élet dialektikáját Kierkegaard Mozart Don Juanja című tanulmányában. Az élet elidegeníthetetlen sajátja a sokféleség: ez adja meg az opera alaphangját, a karakterek és érzelmek tökéletes egységét.
A csábítás művészete Don Juan volt a 17. század Európájának tiltott gyümölcse: a nőcsá bász, a halottgyalázó enfant terrible gaztetteiről és megérdemelt büntetéséről szóló történeteket édes borzalommal hallgatták, szájról-szájra adták. Ha létezett ez a figura, Spanyolországban élt Don Juan Tenorio néven, ám hasonló szerelmi kalandokról és halott gyalázásról Európában másutt — Izlandon, Skandináviában, Német országban — is feljegyeztek pikáns történeteket. A Don Juan-szindróma szempontjából tehát nem fontos a földrajzi helymeghatározás, sokkal találóbb az az értelmezés, amely szerint ő a térképen nem látható Vénusz-hegy, az érzékiség otthonának (első)szülötte, ahol a szenvedély az úr. Annyira, hogy Don Juan nem egyszerűen „a” főhős: ő tesz érdekessé minden más sze mélyt. Az ő szenvedélye hozza mozgásba a többiek szenvedélyét, az ő szenvedélye visszhangzik mindenütt: Elvira haragjában, Anna tétovaságában, Ottavio fontoskodásában, Zerlina bizonytalanko dásában, Masetto gyanakvásában, Leporello szerepzavarában. Új ra Kierkegaardot idézve „az ő létéhez viszonyítva minden más lét csak derivátum”. Éppen ezért édesmindegy, hány nőt csábított már el Don Juan. Annak, hogy Leporello egy teljes áriában sorolja az országokat és a számokat, csupán zenei jelentősége van: egy jól sikerült buffo szám, annak minden kellékével. A lényeg a csábítás, a csel és ezek sikere, amely gyönyört szerez. És a reflexió: a felkorbácsolt szere lem, gyűlölet, fájdalom, megalázkodás, bosszú, féltékenység, sőt halál — és számos egyéb életélmény. Ez a reflexió aztán még ma gánál a gyönyörnél is nagyobb élvezetet szerez a csábítónak.
28
KLASSZIKUS 2021. augusztus—október
Színpompás karakterek Micsoda kincsesbánya ez a komponistának a zenei jellemábrázo lásra! Mozart sosem volt híve a merev kategóriáknak: nála bravúr ária is helyet kaphatott misében, fájdalmas dallamokat írt Sing spielbe vagy commedia per musicába. A Don Giovanni esetében azonban ennél többről, dramma giocosóról (játékos drámáról), nem valódi komédiáról, de nem is igazi tra gédiáról van szó. A mű legelején és legvégén megjelenő, földöntúli vonásokkal megrajzolt Kormányzó a tragédia húrját feszíti ki az egész történet fölött. A mélységesen drámai, d-moll introdukció, a tömbökben megszólaló akkordok monumentalitása, tömegszerű sége egyszer csak semmivé válik és a következő lépés nem a „várt” világdrámába, hanem egy opera buffába vezet, ahol Leporello mél tatlankodik szolgasorsán („notte e giorno faticar”). És ezzel pörög nek fel a dramma giocoso eseményei. A még Mozart világában is szokatlan megoldások nem garantálták a bemutató biztos sikerét, jóllehet a kor neves olasz tenorja, Domenico Guardasoni lelkendezve írt a librettistának, Lorenzo Da Ponténak: „Éljen Da Ponte! Éljen Mozart! Színigazgatók és színészek áldják nevüket! Ameddig ők élnek, nem kell többé színházi balsikerekre gondolni!” A császár azonban óvatosabb volt: „Az opera isteni, talán még szebb, mint a Figaro, de nem az én bécsieim fogának való táplálék” — nyilatkozta. „Hagyjunk időt nekik, hogy megrághassák” — felelte erre Mozart. És megrágták. A bécsiek és a többiek is mind, szerte a világon.
