koreai sámánizmus
a lélek lélegzete
Tartalom Az ősi kultúrát megörökítő felvételekben rejlő érték
5
LEE Dangkweon / a budapesti Koreai Kulturális Központ igazgatója
Koreai gut: egy dokumentumfotókból születő történet
6
SEOK Jaehyun / kurátor, a dél-koreai LUMOS Művészeti Központ igazgatója
A koreai sámánizmus világa
8
Dr. YANG Jongsung / a dél-koreai Sámánizmus Múzeum igazgatója és a dél-koreai Nemzeti Kulturális Örökség Bizottságának tagja
Fotókiállítás a koreai sámánizmus világából a budapesti Koreai Kulturális Központban
12
Dr. MECSI Beatrix / művészettörténész, az ELTE Koreai Tanszék vezetője
Cyber-sámánizmus Koreában
14
Dr. BIRTALAN Ágnes / az ELTE Mongol és Belső-ázsiai Tanszék vezetője
Munkák Jeju-sziget: az istenek lakhelye
16
KIM Soonam
Gutpan
17
KIM Donghee
Mélység: sámánok és szent helyeik
18
LEE Hankoo
A gong hangja
19
LEE Kyuchel
Késélen táncolva
20
AHN Sehong
Szentély Jinogwi: a visszatérés útjelzői
21 22
PARK Chanho
Sokszorozódó megnyilvánulás: sámánista öltözékek
23
LEE Hankoo
3
Az ősi kultúrát megörökítő felvételekben rejlő érték LEE Dangkweon a budapesti Koreai Kulturális Központ igazgatója
Jelen kiállításon koreai dokumentumfotósok érzékeny képein keresztül ismerkedhetünk meg a koreai sámánizmussal. A tárlat betekintést nyújt azokba az ősi hiedelmekbe és autentikus vallási gyakorlatokba, melyekkel a koreaiak a láthatón túli világhoz igyekeztek kapcsolódni. A kiállítás nagyszerű lehetőség a koreai társadalom, kultúra és spiritualitás mélyebb megértésére. A sámánizmus etnikai és földrajzi határokon átívelve, a történelem kezdetétől fogva jelen volt csakúgy, mint az alapvető vágy a túlvilággal való kapcsolat létesítésére. A sámánizmus egyidős az emberi kultúrával, és ahogyan elterjedt a Koreai-félszigeten és formálódott az évszázadok során, sajátos nemzeti, kulturális jelenséggé vált. Éppen ezért a Koreai Kulturális Központ kiállítása egyszerre a legkoreaibb és egyben a leguniverzálisabb anyagnak ígérkezik a 2020-as Budapest FotóFesztivál programkínálatából. A bemutatott művek többsége Korea határain túl is különleges jelentőséggel bír az archaikus kultúra dokumentációja szempontjából. A szellemi kulturális örökség ezen szegmensének fotósai változatos terepen, kiváló éleslátással ragadtak meg a kultúrtörténetileg jelentős témákon túl valamit abból, ahogyan a koreaiak tekintenek a világra, abból, ahogyan a lelkek „lélegeznek”. Szeretném köszönetemet kifejezni a kiállító művészek, köztük a néhai Kim Soonam, valamint Lee Kyuchel, Kim Donghee, Park Chanho, Ahn Sehong, Lee Hankoo felé, végül, de nem utolsósorban a kiállítást hatalmas odaadással megtervező Seok Jaehyun kurátornak. Hálásak vagyunk a 2020-as Budapest FotóFesztivál szervezőinek is az együttműködésért.
5
Koreai gut: egy dokumentumfotókból születő történet SEOK Jaehyun kurátor, a dél-koreai LUMOS Művészeti Központ igazgatója
A vándorló törzsek jellemzően folyók mentén építették otthonaikat. Eleinte vadászatból éltek, majd letelepedtek, hogy földet műveljenek. Az aszályoknak és az áradásoknak kiszolgáltatott emberek természet felé intézett kéréseinek súlyos tétje volt, azonban nem tudták, hogyan lehetne az égiekkel kapcsolatba lépni, így a fákat, köveket, vizeket és hegyeket kezdték imádni. Ahogy az emberek találkoztak létük végességével, természetfeletti erővel bíró lényekre kezdtek hagyatkozni, és azok, akik tudtak ezekkel a szellemekkel kommunikálni, különös tiszteletnek örvendtek. Ők voltak a sámánok. Ugyan formai és mértékbeli különbségekkel, de a sámánizmus világszerte jelen van. Igaz ez Magyarországra és Koreára is. Noha mindkét országban magas a keresztények száma, a sámánizmus a mai napig fellelhető az emberek gondolkodásában. Érdekes, hogy sok közös jellemzőt figyelhetünk meg a Magyarországon és a Koreában elterjedt sámánizmusban. Talán azért is, mert Magyarország „Európa Ázsiája”, a magyarok köztudottan az ázsiai Urál-hegységből vándoroltak Európába. A táltos, a magyar mitológia meghatározó alakja a sámánokhoz hasonló módon természetfeletti erővel rendelkezik. Összeköti az isteneket az emberekkel, megjósolja az emberek jövőjét, és az istenek erejét hívja segítségül, hogy meggyógyítsa a betegeket. A táltos fogalma nem különbözik a koreai sámánétól. A sámánizmus hagyománya 5000 éve jelen van a Koreai-félszigeten. Nem egy kezdetleges vallás, hanem a koreai gondolkodásmód lényeges meghatározója, része a nemzeti kultúrának és Korea kultúrtörténetének. A koreai sámánista rituálékra koreaiul a gut kifejezés használatos. Kevés ember képes gut szertartást vezetni és a szellemeket szolgálni, ők a sámánok. Szellemi megszállás hiányában nem lehetséges valódi gutot elvégezni. A koreai gut találkozási pont az égi és földi világ, istenek és emberek, élet és halál között. Ezek a sámán vezette találkozások a jólét és a gyógyulás jegyében jönnek létre. Gut szertartást végeznek az olyan emberekért – akár haláluk után is -, akiknek nehezített a túlvilágra való békés átlépés, és azok számára, akik bőséges termésért, jó fogásért imádkoznak, vagy leküzdhetetlen feladatokkal állnak szemben, melyek megoldásához az emberi, evilági lehetőségek kevésnek bizonyulnak. A sámán közvetít az emberek és az istenek világa között. A sámán képes az istenek felé közvetíteni az emberek kéréseit, és tájékoztatja az embereket az istenek döntéseiről. Ez az 6
összekötő szerep azonban csak akkor valósul meg, amikor a sámán dalok és táncok segítségével transzba esve átadja magát az őt megszálló szellemeknek. A koreaiak szerint számos istenség létezik, ezek közül jelentősek a „házi istenek” vagy „családi istenek”, akiket egy adott család tisztel, például az Ős Lelke, a Ház Urának Szelleme és a Gyermekáldás Szelleme. Másik csoportjuk a faluközösség által tisztelt istenek, például a Hegyi Szellem és a Falu Szelleme. Végül pedig ott vannak a lakóhelytől független, attól távol élő istenségek, a Harcos Szellem (akit Tábornoknak is hívnak) vagy a Mennyek Ura. Mivel számtalan istenséget tisztelnek, magától értetődő, hogy ennek megfelelően a gutnak is számtalan formája létezik. A különféle koreai gutokat csoportosíthatjuk azok nagysága vagy összetettsége alapján. A legegyszerűbb szertartás a bison, ilyenkor az emberek összeteszik a kezüket, mintha imádkoznának. Ezt követik az áldó és tisztító szertartások. A nagyszabású rituálék során pedig a sámán szellemeket idéz meg, egy étellel, alkohollal, ruhákkal és pénzadományokkal megrakott asztalhoz. Ezt hívják általánosságban gutnak. Egy fotós szemszögéből a gut jelenetei rendkívül vonzóak: élet és halál, remény és frusztráció, fájdalom és eksztázis. Mindezek drasztikus és lenyűgöző módon szabadulnak fel és fejeződnek ki a szertartás során a szellemek és istenek, emberek és sámánok között. Van azonban némi irónia abban, ahogyan az ember manapság viszonyul a hagyományos kultúra és folklór ezen ágához: elmondhatjuk, hogy ez a spiritualitás a legtermészetesebb, mégis hajlamosak vagyunk kétkedve viszonyulni hozzá. A koreai gut sem kivétel ez alól. A múltban a sámánizmus a köznép vallása volt, az uralkodó osztály a buddhizmust és konfucianizmust tekintette hivatalosnak. Később, a koreai történelem egyik fájdalmas időszakában, a japán gyarmatosítás alatt a sámánizmust babonának bélyegezték, még inkább háttérbe szorítva azt. Ez a folyamat tovább erősödött a ’70-es évek Saemaul Undong (ejtsd: Szemáül Undong) mozgalma idején, amikor az akkori katonai-politikai vezetés is kifejezetten a falusi hagyományok felszámolásán dolgozott. Úgy tűnt, hogy hosszú üldöztetés után ez az ősi hagyomány végleg feledésbe merült, miközben a köznép titokban továbbra is szervezett gutokat és járt sámánokhoz. Ez a tradíció napjainkra eltűnőfélben lévő, védelemre szoruló jelenséggé vált. A koreai dokumentumfotósok, akik
rádöbbentek erre a veszélyre, eleinte kevés megbecsülést és támogatást kaptak. A visszafordíthatatlan folyamat felett érzett szomorúság küldetéssé alakult, a fotósok munkájukkal elhivatottan igyekeznek hidat építeni a hagyományos kultúra és a mai ember közötti szakadék fölé. A Budapesten nyíló kiállításon hat dokumentarista fotós munkáit ismerheti meg az érdeklődő közönség, melyek Korea művészetére és kultúrájára, a koreai ősök életére és spiritualitására, valamint letűnt korok örökségére reflektálnak. Gutot dokumentálni komoly kihívás a fotósok számára. Hosszú időn át, szélsőséges időjárási körülmények közepette követik a sámánista közösségek tagjait. A kiállítás lencsevégre kapott pillanatokat, emlékeket vonultat fel különféle gut szertartásokról. KIM Soonam a ’80-as évek óta fotózta a koreai gutokat, követve a sámánizmus nyomait nemcsak Koreában, hanem Szibériától az Egyenlítőig. Kim Jeju-szigetén született, munkáiban előszeretettel foglalkozott az általa jól ismert emberekkel. Az ott szokásban lévő gut hagyományokról készült, érzelmekkel teli felvételei bizonyítékul szolgálnak egy olyan örökségről, melyet a mai társadalomnak sokkal nagyobb gonddal kéne védelmeznie. Ő maga is gyakran sírt és nevetett a szertartások alatt, és sokszor megjegyezte: „egy igazi dokumentumfotóst munka közben éri a halál”. Talán a sors különös játéka, hogy fényképezőgéppel a kezében hunyt el 2006-ban, miközben Thaiföldön készített felvételeket egy újévet köszöntő ünnepségen. Kim a gut szertartásról készült képeit Jeju tartománynak adományozta, így e kiállítás különleges alkalmat kínál a magyar közönségnek, hogy megtekintse műveit. KIM Donghee érdeklődése az imádkozók felé fordult. A sámánok és a szertartáson résztvevők nem magukért, hanem gyermekeikért, unokáikért, családtagjaikért esengenek az istenek előtt, vagy a falu népe számára kérnek segítséget, bő termés, gazdag fogás reményében. Kim az elmúlt években olyan pillanatokat örökített meg, melyek felfedik a koreai nép évszázadokon át formálódó érzelemvilágát. Intimitással teli képei olyan embereket mutatnak, akik mélyen vágynak az istenekkel való találkozásra és akik fejet hajtanak a természet erői előtt. Abban a pillanatban, amikor a sámán átadja magát egy szellemnek és a szellem megmutatja magát a sámánban, a sámán piros szoknyája és szépen hímzett fehér lábbelije a levegőbe lendül. A háttérben ülő emberek alig kivehetők. LEE Kyuchel, aki egy gong hangját hallva érzett késztetést a szertartások fényképezésére, így fogalmaz: „a gut köldökzsinórként kapcsolja össze az abban résztvevőket”. A szertartások során olyan tér keletkezik, ami emlékezteti az embereket a köztük lévő szoros kapcsolatra. Ilyenkor az emberek nem titkolják, nem félnek kifejezni érzéseiket. Lee képeit nézve szinte halljuk a szertartás különböző pillanataiban megszólaló gong hangját. PARK Chanho fotográfusként a mitikus terekre fókuszál. A sámán szentélyeként tisztelt helyet koreaiul sindangnak (ejtsd:
sindáng) nevezik. Park Chanho azt a pillanatot örökíti meg, amikor a sámán az isteneket szólítja. Fotográfiának különös ereje abban rejlik, hogy a megjelenített, ég és föld közötti mediátorként tisztelt sámánok arcán nem látszik érzelem. Park sámánizmus iránti érdeklődése anyja korai elvesztéséhez és annak feldolgozásához is szorosan kapcsolódik. A művész letisztult narratívával, mégis erőteljes szimbólumokkal mutatja be a gut világát. Egy élesre fent késsel könnyedén elvághatunk egy darab textíliát. Egy átlagos emberrel ellentétben a sámán arca kifejezéstelen, ha mezítláb áll a borotvaéles pengéken. A megszállottság állapotában szellemekkel beszélget. AHN Sehong fotográfus ezeket a mozzanatokat ragadja meg, teljes összhangban a szertartással, csakúgy, mint maga a sámán az őt megszálló szellemekkel. Nem tudjuk, hány különféle szellem létezik a világon, ezért is jelentenek páratlan értéket azok a fotográfiák, amelyek – átlépve a jelenvaló világ korlátait – a gut elkapott pillanataiból egy-egy szellem megmutatkozását tárják elénk. A kiállításon LEE Hankoo két projektjét mutatjuk be. A Mélység: sámánok és szent helyeik című sorozata a sámánok otthonaival foglalkozik. A szentélyek azok a természetben megtalálható helyek, ahol a sámánok spirituális erőt merítenek, ilyen például a gyeongjui (ejtsd: kjangdzsu) Bonggilri partszakasz. A fotós arra vállalkozott, hogy felvételeket készítsen ezekről az alig dokumentált természeti helyszínekről és magukról a sámánokról, akiknek teste a megszállottság ideje alatt szintén szentéllyé változik. Számos képe azt a momentumot rögzíti, amikor a szertartás részét képező gutgeori (tradicionális zene, ejtsd: gutgari) alatt a sámán öltözéket cserél, így jelezve az őt megszálló szellemek váltakozását vagy éppen azt az állapotot, amikor a sámán átadja testét a szellemeknek. Munkája néprajztudományi szempontból is jelentős, a sámánizmus archetípusait és a különféle régiókra jellemző sámán viseleteket is dokumentálja. A Koreai Kulturális Központ 130 művet felvonultató, nagyszabású kiállítása még Koreában is egyedülállónak számít a témában. A GUT: a lélek lélegzete az ötezer éves hagyomány krónikájaként különleges részletességgel tárja elénk az 1970-es évektől kezdődően napjainkig dokumentált koreai sámánizmust. A felvételek bűverejét talán az adja, hogy a lencsevégre kapott arcoknak és pillanatoknak köszönhetően közelebb érezhetjük magunkhoz ezt az ősi tradíciót. A gut szertartásokon készült felvételek egy olyan örökséget dokumentálnak, mely évezredeken keresztül hagyományozódott generációról generációra. A hat fotográfus felvételei a gut különböző aspektusait ragadják meg: a közösségeket, az imádkozást, az emberi vágyakat, a szellemek által megszállott sámánokat, a szertartásokon résztvevők életét, örömét és bánatát. Remélem, hogy a tárlat - egy egészen új megközelítésből - értékes iránytűként szolgál azok számára, akikben él a kíváncsiság e távoli ország hagyományai és kultúrája iránt. 7
A koreai sámánizmus világa Dr. YANG Jongsung a dél-koreai Sámánizmus Múzeum igazgatója és a dél-koreai Nemzeti Kulturális Örökség Bizottságának tagja
1. A koreai sámánizmusról A sámánizmus évezredek óta jelen van a koreai emberek mindennapjaiban, így spiritualitásukat és világnézetüket már jóval azelőtt formálni kezdte, hogy a taoizmus, buddhizmus, konfucianizmus és a kereszténység meghonosodott a Koreaifélszigeten. A buddhizmus i.e. 4. század végén jelent meg Koreában, miközben már az első századból is maradtak fenn olyan emlékek, mely a sámánizmus jelenlétét és gyakorlatát bizonyítják. Az ősi törzsközösségeknél is szokásban voltak például a bő termésért, hosszú életért és békés kormányzásért bemutatott szertartások. A Három Királyság (Silla, Kogurjó, Pekcse) korában is jellemzőek voltak a sámánista rítusok, amelyek aztán tovább hagyományozódtak az új, Korjó-dinasztia idejére jellemző vallásgyakorlatban. A feljegyzések tanúsága szerint az uralkodó szolgálatában álló sámán kapcsolatban állt egy Szent Szellemmel, melynek tiszteletére ünnepeket tartottak, így könyörögtek megfelelő csapadékért a jó terméshez, vagy az uralkodói család és a köznép boldogságáért, egészségéért. A Csoszon-dinasztia idejére már széles körben uralkodó konfucianizmus újfajta viszonyulást eredményezett a sámánizmushoz. Míg a sámánizmust hivatalosan megvetendő babonának tekintették, a falvakban továbbra is aktívan gyakorolták a rituálékat, és a köznéphez tartozók egészségi ellátásában az orvosok mellett is alkalmazták a sámánokat. A konfucianizmuson alapuló rendszert tehát belül továbbra is a sámánizmus uralta, így a népi hiedelmekből kifejlődve olyan spirituális gyakorlattá vált, melyet felfedezhetünk a nagyobb társadalmi csoportok szertartartásaiban (hegyi rituálék, falusi rituálék, esőszertartások) éppúgy, mint a kisebb családi közösségek vallásgyakorlatában (gyógyító és békéltető szertartások). A sámánizmus – az ókorig visszavezethető folyamatos integrálódás és rendszereződés révén – egyetemes jelleggel és megkülönböztetettséggel volt jelen a koreaiak gondolkodásában. A sámánizmusra népi hiedelemként, közvallásként vagy ősvallásként is hivatkoznak mind a kutatók, mind a gyakorlók. Bárhogyan tekintünk is rá, lényegét kitűnően példázza az a szelleműző rituálé, melyre koreaiul a gut kifejezést használják. A gut során a sámán (koreaiul mudang, ejtsd: mudáng vagy mansin, ejtsd: mánsin) ünnepi viseletben 8
tölti be szertartásmesteri szerepét. Különféle kellékekkel, festményekkel, virágokkal, étkekkel, pénzzel és más adományokkal rendezi be a szentélyt annak érdekében, hogy azt a megidézett szellem számára a lehető legkomfortosabb hellyé alakítsa. Mindeközben tánccal kísért szertartási dalokat kántál az égiekről és az emberről. A gut szertartás ma Korea szellemi és kulturális örökségének része. A nemzedékről nemzedékre szájhagyomány útján fennmaradt tradíció irodalmi és tudományos vizsgálódások tárgya. A koreai sámánizmus hanyatlásában nagy szerepet játszottak a 20. század elején teret nyerő, nyugati kulturális hatások. A nyugati orvoslás például jelentősen visszaszorította a sámánok gyógyító szerepét. A japán megszállás idején kifejezetten üldözték a sámánizmust, veszélyes babonának bélyegezve azt. Korea japán elnyomás alóli felszabadulását követően még 1961-ig kellett várni, hogy a kulturális javak védelméről szóló törvény felhívja a figyelmet a hagyományok megóvásának és továbbörökítésének szükségességére az iparosodás, városiasodás és globalizáció elsöprő erejű folyamatai közepette. A sámánista rituálék ma a koreai szellemi és kulturális örökség részeként védelem alatt állnak. Nemcsak él, hanem tovább is fejlődik a hagyomány, hiszen a digitalizációnak köszönhetően a sámánizmus a kibertérben is megjelent. Két módon lehet valakiből sámán, s ez alapján a sámánok két csoportját különböztethetjük meg. Az ún. „megszállott” sámánok elhívása a sámánbetegséggel válik nyilvánvalóvá, amikor a szellemi erők elfoglalják az emberi testet. Felismerve ezeket a jeleket, egy különleges beavatási rítuson kell átesnie a kiválasztott személynek ahhoz, hogy a sámán szerepét átvegye. A másik lehetőség az, amikor valaki a családi tradíciókat, felmenői tudását, praktikáit követve válik sámánná. A legfontosabb különbség a két csoport között az, hogy azok, akik a szellemi megszállás és a beavatási szertartás révén válnak sámánná, a természetfeletti erők vezetése révén képesek jövőbeli események megjóslására és olyan hajmeresztő demonstrációkra, mint például a kardéleken való táncolás. Az öröklött sámánság azonban nem jelent valódi, automatikus kapcsolatot ezekkel az erőkkel, így tevékenységeiket szellemi vezetettség vagy közvetlen spirituális erők nélkül végzik. A sámánista gyakorlat természete azokban a spirituális
cselekedetekben nyilvánul meg, melyeket a sámán az eksztázis elérését követően végez egy időn és téren kívüli spirituális térben. Ebben az időn és téren kívüli dimenzióban három világot láthatunk: az égi, a földi és a tenger alatti világot. A sámánizmus elméleti kerete ennek a három világnak az emberi életre vonatkoztatható szimbolikus értelmezéséből formálódik ki. A sámánizmus lényegét tehát először ennek a spirituális világképnek a megértésével kell kezdeni, melynek értelme a természet „lenni-hagyásának” metafizikai nézőpontjával együtt, a szent és tökéletes életek rendje által jön létre. Az eksztázis állapota egyet jelent az ego távollétével, melyet abban a dimenzióban lehet elérni, ahol a sámán kapcsolatba lép a szellemekkel. Ebből kifolyólag a megváltozott tudatállapotú sámán szokatlan gesztusokat tesz, szellemnyelvet használ. A sámán az emberi és szellemi világ között mozog, mediátorként működik, aki egyszerre képes magyarázni és képviselni e két világot. A koreai sámánizmust történelmi nézőpontból is fontos megvizsgálnunk, hiszen e vallási hiedelemrendszer és gyakorlat az emberiség és az emberi életet érintő elemi kérdések találkozási pontjában született. A sámánizmus olyan témákkal foglalkozik, mint a születés, az élet folyamata és a túlvilági létezés. Az ezek kapcsán megfogalmazódó kérdések és válaszok hatják át a sámánizmus gyakorlatát. A sámánista rítusok a létezés legfőbb szakaszainál válnak különösen jelentőségteljessé: ilyen a születés, az élet, a halál és a feltámadás. A rítusok hatással vannak az ember fizikai természetére (csont, hús, vér, haj, stb.) és lelkiségére (szellem, lélek, lélegzet). A sámánista gondolkodásban fontos szerepet kap a halál. A sámánista hit szerint az elhunytak a halál pillanatában átlépnek a túlvilágra és ott tovább élnek. Az elhunytak túlvilági élete azonban továbbra is kapcsolatban áll az evilággal, így a túlvilági létre az evilági lét kontrasztjaként is tekinthetünk. Ebben az értelemben a halál nem más, mint az evilági lét megnyílása egy másik, következő létállapotra. Az evilági létezés a földi testhez kötött, melybe a születés során érkezünk meg egy születés előtti létből, és a halál pillanatában lépünk tovább a következő, túlvilági létbe. Ezek a létezési formák nem függetlenek egymástól, hanem folytonosságot adnak és kölcsönösen hatnak egymásra. A koreai sámánizmus szerint a halál nem más, mint a lélek
és a test elválásának jelensége: a lélek szellem, s bár a test elenyészik, a lélek örökkévaló. A sámánizmus a létezést az előző-evilági-következő életek átmenetében értelmezi. Ha a testet eltemetik, elhamvasztják vagy más szellemeknek ajánlják fel, a lélek tovább él, új teret keres magának, és továbbra is aktív marad. A lelkek így továbbra is hatást gyakorolhatnak az evilági létben élőkre. A sámánista hitvilág szerint az elhunytak lelke erősebb, hatalmasabb a földi embereknél, halhatatlanok és képesek beavatkozni a földi lét történéseibe. A koreaiak szerint akár csapások érik őket, akár különös szerencse, az minden esetben összefüggésben áll az elhunytak lelkével, ezért az élők feladata, hogy jó kapcsolatot ápoljanak az elhunytakkal.
2. A fém és az állati bőr szerepe a koreai sámánizmusban A fém és az állati bőr a sámánista szertartási kellékek legfontosabb alapanyagai. A szertartási kellékek szakrális tárgyak. Ide tartoznak a különféle csengettyűk, melyek az istenek hangját közvetítik; az égi világot jelképező fejdíszek; háromágú villák vagy kések, melyek fegyverként funkcionálnak, jelzik az istenségek fenségét, alkalmasak a gonosz lelkek legyőzésére és szerepet kapnak áldozatok bemutatásánál is; a bronztükrök, melyekben az istenek formáját lehet megpillantani; a szertartásokon használt harangok, gongok; a napot, holdat, csillagokat és az univerzumot szimbolizáló ékszerek; az égi és földi világ közötti átjárást jelképező madármotívumok; gyertyatartók; füstölő szelencék; serlegek és a megemlékező szertartások egyéb eszközei. Az isteni erőket és szentséget szimbolizáló tárgyak a sámán elengedhetetlen eszközei. Azok a sámánok, akik sámánbetegség által hívatnak el, gyakran maguk végzik el a fémöntés teljes folyamatát, a szellemi megszállottság állapotában. Ekkor készítik el azokat a szent kellékeket, melyeket egész életükben használni fognak, s ezek a tárgyak így magukban hordozzák a természetfeletti erők lenyomatát. A sámánok a csengettyűikhez örökléssel juthatnak hozzá, így életük során legféltettebb kincseikké válnak. A bronzból 9
készült tárgyakat a napot, a holdat, a szerencsét és a hosszú életet, a lótuszt, valamint a szent szellemeket és csillagokat szimbolizáló motívumok díszítik. Ezek a fémtárgyak a tűzből születnek. A tűz a megtisztulás erejét, valamint a tudományt és civilizációt jelképezi. A tűz és a fémek szimbolikája összefonódik a kovácsmester képében, aki a tűz erejével formálja a szent tárgyakat, ezáltal kapcsolva össze az istenek és emberek világát. A koreai sámánista szertartások fém eszközei az istenségek alakját megelevenítve átjárót alkotnak a szellemi világba, betekintést engedve ezáltal a szavakkal nem kifejezhető megtapasztalásokba. A sámán ezeket az eszközöket felhasználva tesz kinyilatkoztatásokat a szellemi világról és az eljövendőkről. A fém használatáról kultúrtörténeti szempontból három vonatkozást emelhetünk ki, melyek a visszatükröződés, a megnyílás és az előrelépés. A visszatükrőződés a világ beragyogását jelenti. Az ember ezt akkor érheti el, ha elméjében az égiekről szóló tudással, tiszteletben tartja a természet törvényeit. A megnyílás nyitottság az emberi és szellemi világ, élet és halál, ég és föld, férfi és nő, fent és lent, sötétség és fényesség közötti kommunikációra. Az előrelépés a civilizáció fejlődése, melybe beletartoznak a modern technikai változások is. Az állati bőrből készült sámándob szintén szimbolikus j e l e n t ő s é g ű . A s á m á n d o b a z o n b a n n e m c s a k j e l ké p , hanem mágikus erővel bíró tárgy is. A sámán öltözetének elengedhetetlen darabja, melyet a szertartások alkalmával minden esetben magánál tart. A dob anyaga jelképezi a sámán testét. Legfőbb értéke a hangjában rejtőzik, hiszen ez jelzi a sámán átlépését a szellemi világba. A dobolás fontos eleme annak a folyamatnak, ahogyan a sámán eléri a szellemtől megszállt, eksztatikus állapotot. A dob hangja ugyanakkor rábírja az elhunytak lelkét a szentélybe való leszállásra. A sámándob erőteljes hangja vonzza az isteneket, akik ezt a hangot követve érkeznek a szentélybe. Dobszó kíséri a sámán mágikus kántálását, aki így teremt kapcsolatot a szellemekkel. A dobolás ritmusa csatornaként szolgál számukra, a sámán pedig képes ezt a hangokon alapuló üzenetet megérteni. A sámánok dobolásában rejlő mágikus erő alkalmas ártó démonok elűzésére, illetve szellemek kiengesztelésére is. A sámándob tehát a sámán akaratának legfőbb kifejezőeszköze is. A dobokat azonban nem csak a sámánok szólaltathatják meg, a szertartások alatt hivatásos zenészek is közreműködhetnek. A dob azonban ebben az esetben sem csak egyszerű hangszer. A dobok hangja szólítja és dicsőíti, majd visszaküldi a szellemeket. A sámánszertartás a sámán belépésével kezdődik, melyet dobszó kísér, és azzal is ér véget. A sámándob a sámán állandó kísérője, ha útra kel, mindig magával viszi azt. A sámán és a dobja lényegében egyek, a dob jelképezi a sámán teljes valóját, s a koreai nyelvben úgy is nevezik: „a sámán teljessége”. A szertartásokat kísérő zenét a dobok mellett különféle fémes csengők, harangok, gongok játéka teszi teljessé. A 10
dob a sámán mágikus kántálása és tánca alatt is szól, ehhez társulnak időnként a csengettyűk és egyéb fém hangszerek. A fémes hangokkal teremtődik meg és válik teljessé a szertartási zene. A hiedelem szerint a dob és fém hangszerek együttes megszólaltatásakor spirituális erőtér jön létre, ugyanis a dobok a földi, a fém hangszerek az égi energiákat mozgósítják, amellyel az egész világra hatást gyakorolhatnak. A kisebb csengettyűk és nagyobb harangok megszólaltatásával megidézhetőek a szellemek, és egyben a gonosz szellemek elűzésére is alkalmasak, mert a szellemi lények egyszerre vonzódnak és irtóznak a fémes hangoktól. A Himalája sámánjai a csengettyűket és harangokat összekötik, így egyik a másikat szólaltatja meg, gazdag összetételű hangzást eredményezve. A hangszerek ilyen módon történő használata is szimbolikus, ugyanis kifejezi az egyes hangszerek autonómiáját és egymásra utaltságát. Az ősi hiedelmek szerint ez az istenek zenéje. Bár a zene a mindennapi élet szerves részét képezte, ezeknek a hangszereknek spirituális erőt tulajdonítottak, és csak azokban az esetekben használták őket, amikor a szellemvilággal akartak kapcsolatba lépni. A zenészek játék közben minden energiájukat felajánlják a sámánnak, hiszen úgy hiszik, az általuk megszólaló zene utat nyit az emberek és a szent szellemek között.
3. Szellemnyelv a koreai sámánizmusban A koreai sámánizmusban találkozhatunk a szellemnyelv jelenségével is. Olyan verbális és nonverbális megnyilvánulásokat sorolunk ide, melyek eltérnek az emberi beszédtől, és alapvető fontosságúak a sámánok egymás közötti, valamint a sámán és a gyakorlók közötti kommunikációban. Két típusát különböztetjük meg. Az egyik a verbális, mely kimondott szavakból (szellemi nyelven történő éneklés, szent üzenetek, szertartási párbeszédek), valamint a nonverbális, mely viselkedésből és mozgásos kommunikációból (testtartás, kézmozdulatok, arcjáték) áll. A szellemnyelv szolgálhatja a szellemek és emberek, valamint az emberek közötti kommunikációt is. Az egyik legrégebbi sámánista hagyományról van szó, mely generációról generációról öröklődött, és régiótól függően változatos jelleggel bír, a sámánizmus egyik legmeghatározóbb alkotóeleme. Ezt a nyelvezetet számos külső behatás formálta. Az adott régió szellemnyelvét meghatározza az ott szokásban lévő sámánisztikus kultúra. Hogy mélyebben megismerhessük, alaposan ismernünk kell a gyakorló közösséget is. A szellemnyelv alkalmas a különböző sámánista csoportok közötti kommunikácóra, de mindegyik számos olyan jellemzővel bír, ami egyértelműen elkülöníti a többitől. A sámánok gyakran kifejezetten megtiltják, hogy az általuk használt szellemnyelvet más csoportokhoz tartozók használják. Ezáltal egyfajta belső, titkos nyelvről is beszélhetünk. Családon belül azonban óriási gondot fordítanak annak megóvására és tovább örökítésére.
Elsősorban a szertartások során használják, például a szellemek hívásakor, a földi és szellemi világ közötti átlépéskor, vagy a szellemek üzenetének befogadására és közvetítésére. Mivel a szellemnyelv egyértelműen jelzi a sámán mentális és egészségi állapotát, valamint a szertartás során tanúsított odaadását, alkalmas a sámánok közötti egymásra hangoltság és szolidaritás megteremtésére. A szellemnyelv használata során a sámánok sokszor használnak egyszerű emberek által nem ismert sámánista kifejezéseket, így a kívülálló képtelen megérteni a beszélgetésüket, s ez tovább erősíti a sámánokat övező misztikus, különleges minőséget. A szellemnyelv kiválasztottságot jelent, elkülöníti a sámánt a többi embertől.
Yang Jongsung, 「Himalaya Shamanism: Nepal Pursuing Divine Answer」『Folk News』 182: 8-9, 2010. Yang Jongsung, 「Shamanic Bell」 『Folk Material Culture』, 1998. Yang Jongsung, 「Shaman’s Tools」 [The Review of Folk Life and Culture] 2/25-59, 2001. Yang Jongsung, 「Types, Patterns, Meanings, and Symbols of Shamanic Paper and Tools in the Hwanghae Provincial Shamanic Ritual」 『Korean Shamanism』 Volume 13, pp. 7-43, 2006. Yang Jongsung, 「Shamanic Tools of Gupabal’s Geumseong Shrine in Seoul」 『Nostalgia of Eunpyeong District』 Volume 7, 2010. Yang Jongsung, 「The Nature of Shamanism, View Point for Afterlife, and Shaman Heritage」 『International Exhibition on Shamanism: Mediator Between Heaven and Earth, Shaman』, The National Folk Museum of Korea, pp. 316-327, 2011. Yang Jongsung, 「Symbolic Shamanic Ritual for Life and Death of Korean」 『Ethical Ideology and Symbolism』 2014. Yoo DongSik, 『History and Structure of Korean Shamanism』, 1975.
Forrásjegyzék Choi Gil Sung, 『Newly Written Korean Shamanism』 Asia Culture Co., 1999. Claudia Muller-Ebeling, Christian Ratsch, Surendra Bahadur Shahi, 『Shamanism and Tantra in the Himalayas』 Thames and Hudson Ltd., 2002. Korea Performing Art Institute, 『Founding of Shaman Heritage International Symposium, Discovery of Shaman Heritage』 UNESCO Korea Committee and Korea Performing Art Institute, 1998. Jang Byeong Gil, <Research on the Indigenous Belief of Korea> 『Essays of Seoul National University』 11/1965 J.T. Hitchcock and R.L. Jones ed, 『Spirit Possession in the Nepal Himalayas』 Aris and Phillips Ltd.,1976. Laurel Kendall, 『Shamans, Nostalgias, and the IMF: South Korean Popular Religion in Motion』 Honolulu, University of Hawaii Press, 2009 Laurel Kendall, 『Shamans, Housewives, and other Restless Spirits: Women in Korean Ritual Life』 Honolulu: University of Hawaii Press, 1985. Laurel Kendall and Yang Jongsung, 「Goddess with a Picasso Face: Art Markets, Collectors, and Sacred Things in the Circulation of Korean Shaman Paintings」 『Journal of Material Culture』 pp. 1-23, September 25, 2014. Laurel Kendall, Yang Jongsung, Yoon Yul Soo 『God Pictures in Korean Contexts – The Ownership and Meaning of Shaman Paintings』 University of Hawaii Press, Honolulu, 2015. Michael Oppitx, 「On Sacrifice」 『Nepal, Past and Present』 pp. 100-116, 1971. Mircea Eliade, 『Shamanism - Archaic Techniques of Ecstasy』 Princeton University, 1974. Reinhard Greve, 「The Shaman and the Witch: An Analytical Approach to Shamanic Poetry in the Himalayas」 Mihaly Hoppal and Otto von Sadovszkyed, 『Shamanism: Past and Present』 (Part 2)’ Budapest: Ethnographic Institute, Hungarian Academy of Sciences pp. 225-232, 1989. Kim TaeGon, 『Research on Korean Shamanism』 1981. Kim TaeGon, 『Shamanism and Spiritual World』 Hanwool 1993. Park WonGil, 『Shamanism of Nothern Tribes and Ancestral Rites Folkway』 The National FolkMuseum of Korea, 1998. Yang Jongsung, 「Study about Exorcist Ghost Stuffs」 『Study for Life Culture』 The National Folk Museum of Korea, 2001.
11
Fotókiállítás a koreai sámánizmus világából a budapesti Koreai Kulturális Központban Dr. MECSI Beatrix művészettörténész, az ELTE Koreai Tanszék vezetője
A budapesti Koreai Kulturális Központ nemrégiben nyitotta újra kapuit egy új, jóval nagyobb befogadóképességű helyszínen. Ezzel a világszinten az ötödik, Európában pedig a legnagyobb koreai kulturális központjává lépett elő. Ez alkalommal egy olyan, eddig Koreában sem látott nagy léptékű fotókiállításnak ad otthont, ami egy nagyon jellegzetesen koreai és mégis szinte zsigerekbe hatolóan emberi témát dolgoz fel. A címben szereplő „gut” szócska sokaknak még ismeretlen fogalom, de ha végignézzük a kiállításon szereplő hat koreai fotóművész (Kim Donghee, Lee Hankoo, Kim Soonam, Lee Kyuchel, Park Chanho, Ahn Sehong) közel 130 felvételét, kirajzolódik előttünk e szócska értelme. A képeken a természet: felhők, hegyek, a tenger, különleges nagy fák, sokszor lobogó tűz is látható, és várakozásteljes arcú emberek, akik között egy jellegzetes viseletbe öltözött férfi vagy nőalak jelentőségteljes, szinte már nem emberi arccal jelenik meg a központi helyen. Minden figyelem rá irányul. Közvetít a láthatatlan, transzcendens világ és a mindennapokban útmutatást kereső egyszerű emberek között. Ő a sámán, koreaiul a mudang, aki képes megteremteni azt az extatikus állapotot, ahol saját személyiségét megszüntetve, önmagát médiumként átadva, a láthatatlan szellemek számára megnyilvánulási lehetőséget teremt az összegyűlt közösség számára. De miért is van erre szükség? Mi a célja egy ilyen gut szertartásnak? Ősidők óta a földi körülményeknek kiszolgáltatott emberek megtapasztalhatták az időjárás szeszélyeit, amik az életben maradáshoz szükséges feltételeket határozták meg, és elszenvednek különféle egyéni vagy közösségi bajt, megrázkódtatásokat élnek át, szeretteik elvesztését, betegséget, halált. E felfoghatatlan, kiszámíthatatlan és emberpróbáló helyzeteknek az elviselése nem egyszerű feladat. Az ember megértésért, megnyugtatásért, vigasztalásért kiált. 12
A lelki és testi megpróbáltatások enyhítése, az ember és a láthatatlan erők közti kapcsolat megértése, megtapasztalása és segítségül hívása a sámán feladata. Köteléket teremt azokkal az erőkkel, amelyekről úgy vélik, hogy komoly befolyással bírhatnak életükre. A láthatatlan erőket megjeleníti, behozza a térbe a sámán, meghatározott koreográfia és kellékek segítségével, a meghívott istenségeket szórakoztatják, majd kéréseiket, kívánságaikat tárják eléjük, és végül elbocsájtják őket, remélve, hogy a sikeres szertartás következtében a mindennapi életükben is javulás következik be: bőséges lesz a termés, a halászat eredménye, és az elhunytak lelkei is megnyugvásra találnak. És végül, de nem utolsósorban, azzal, hogy a szertartást elvégzik, az érzelmek megélésével és elcsatornázásával katarzist élve át, lelkileg is gyógyulnak a felsőbb erőkkel kapcsolatot kereső emberek. Lényegében a sámánok az adott közösség pszichológusai. A kiállításon fényképfelvételeket láthatunk a koreai sámán szertartások világából. Mit mondhatnak e képek a szemlélőknek? Milyen módon ábrázolják ezt a különleges helyzetet, ahol ég és föld, ember és a természet és a természetfeletti világ személyesen kapcsolatba lép egymással? A fényképek mintegy ablakok arra a világra, ami tőlünk, itt Európában távol van, sokszor időben is (több fénykép a 80as, 90-es évek Koreájában készült dokumentum felvétel). Sajátosan koreai tájak: a félsziget déli részén található Jeju-sziget tengerpartjai, a magas hegyekben rejtőző kis sámánszentélyek, a Szöul környéki utcák Koreát mint helyszínt hozzák közelebb. De e helyszínek átlényegülnek az ott történő nem mindennapi kapcsolódások által: lélekkel, érzelemmel, emberi szenvedéssel és várakozó kíváncsisággal telnek meg, amely emberi érzelmekhez magunk is tudunk kapcsolódni. Az általunk átélt szenvedésekre, veszteségekre és a jövővel kapcsolatos aggodalmakra és várakozásokra az enyhítő és megnyugtató bizonyosságot keressük. Azzal, hogy kifejezésre
kerülnek a bajok, a kívánságok egy-egy ilyen szertartás alkalmával, egy olyan szintre emelik a megoldást, ami túlmutat minden racionális emberin. Eggyé válik tér és idő, eltűnnek a határok. Különös pillanatok ezek. És e képek által mi is részesei lehetünk e különleges pillanatoknak.
bemutatásánál. Park Chanho sámánportréin az alakok
A koreai fotóművészek munkái ugyanazt a témát járják körül, de mindegyikük sajátos nézőponton keresztül szűri meg témáját. Nemcsak egyszerű dokumentációs fotókról van szó, amivel egy eltűnőben lévő hagyományt örökítenek meg, hanem olyan nézőpontokat villantanak fel, amivel bemutatják azt a különleges, ember és természet és a természetfeletti közti különleges kapcsolatot, ami minden kép mögül felsejlik.
vallások magyarázatai, módszerei világában a vad, gyakran
A képeken gyakran látjuk a hangsúlyosan megjelenő fénysugarakat (pl. Kim Donghee és Lee Kyuchel egy-egy felvételén), vagy azokat a dinamikus mozdulatokat, amelyekben a természetfeletti erőktől megszállott sámán átlényegül (Kim Donghee, Lee Hankoo, Lee Kyuchel, Park Chanho és különösen Ahn Sehong felvételein). Tulajdonképpen itt nem az embert, hanem a szellemlényt fotózza az alkotó. Különösen sokatmondó Lee Kyuchel Seohae-an daedong-gut (2014) című képe, ahol egy zöld szoknyát viselő sámánnő áll a színes sámánistenségeket megjelenítő oltár előtt. Az oltáron szereplő istenségek képei tisztán kivehetők, viszont a sámánnő arca homályban marad, hiába ő pózol a kép középpontjában: ő mint személy nem érdekes, hanem az általa megjeleníteni képes istenségek. Viszont találunk igazi, nevesített sámánportrékat is. Lee Hankoo stúdiófotó-szerűen mutatja be a sámánokat, a megfelelő alkalmakhoz öltött különböző ruhákban. Ezek az alakok sötét háttér előtt, színesen, mint egy néprajzi gyűjtemény illusztrációi jelennek meg, és itt is inkább a funkcióknak megfelelő ruházat a hangsúlyos elem, semmint maguk a sámánok személyei. Ahn Sehong képein az akció, a mozdulat a hangsúlyos a közelről fényképezett sámánok
tájban jelennek meg, érzékeltetve a természet és a sámánok összekapcsolódó jellegét, de láthatjuk őket egyedül ülve a sámánszentély közepén is. Ki lesz a közönségük? Szükség van-e még sámánokra? A modern pszichológia, a történeti véres áldozatokat is bemutató extatikus sámánrituáléknak van-e még létjogosultsága? A koreai identitás és hagyomány ápolásával ‒ ahogy ez a kiállítás is bizonyítja ‒ , újból felfigyelt rájuk a közvélemény, de hogy a fiatalabb generációk hogyan viszonyulnak e jelenséghez, az is érdekes kérdés. A cybersámánizmus, az internetes világ terében is megjelenő sámán jelenségek arra utalnak, hogy ha más formában is, de tovább él ez a hagyomány. Viszont az a fajta közvetlen, természettel való és közösségi kapcsolat elveszhet ebből a formából, és akkor e képek tényleg csak dokumentumként beszélhetnek a letűnt korok közösségi hagyományairól. A kiállított képek viszont művészi értékükkel, az emberi lélekhez szóló üzenetükkel fel tudják hívni a figyelmet egy eltűnőben lévő és sajátosan koreai, de egyben mélyen emberi jelenségre, a gut szertartására. Ebben nem csak a természetfölötti, a földi világ és az ember találkozik és érzi meg ezt a közvetlen kapcsolatot egymással, hanem a kiállítást Koreától távol megtekintő, de legbelül azonos kívánságokkal és félelmekkel élő európai ember is találkozhat a koreai szellemiséggel és ezen keresztül saját spiritualitásával.
13
Cyber-sámánizmus Koreában Dr. BIRTALAN Ágnes az ELTE Mongol és Belső-ázsiai Tanszék vezetője
A „sámánizmus” kifejezés eredetileg egy olyan összefoglaló terminus, mely magába foglal különféle vallási kultuszokat, hagyományokat, rituális gyakorlatot, szinkretikus mitológiát, gazdag pantheont és sajátos tárgyi világot. Központi alakja a mediátor, aki közvetít az emberi világ és a szellemek, istenségek világa között. Ha ez utóbbi kritérium nem teljesül, akkor nem lehet sámánizmusról beszélni. Koreában létező, sőt társadalmilag igényelt jelenség a sámánizmus (musok), melynek megléte hozzátartozik az országimázshoz, és képviselője egy olyan ősi hagyománynak, mely századokon át túlélt számos viszontagságot, üldöztetést, tiltást és képes volt megújulni az újabb és újabb vallási és ideológiai rendszerek mellett. Korunk kihívása az információrobbanás, mely segítségével tértől és időtől függetlenül, bármikor, bárhol hatalmas adatmennyiség birtokába juthatunk. Azonban az információk elsődleges forrásává előlépett világháló közvetíthet hamis, helytelen, sőt ártalmas adatokat, melyek kellő kritikai érzék és tudás nélkül félrevezetnek. A koreai sámánok (mudang, baksu, shimbang, stb.) a 20. század kilencvenes éveitől kezdve már felfedezték az internet kínálta lehetőséget. Elkészültek az első honlapok, melyeknek két fő célja volt. Az egyik, a valódi koreai sámánizmus dokumentálása, megőrzése és szélesebb körben való megismertetése volt. A hagyományőrzés mellett célul tűzték ki azt is, hogy a sámánizmust pusztán „babonának” tekintők felfedezzék kulturális értékeit. A másik törekvés, amely a 14
honlapokat életre hívta, kereskedelmi célokat szolgált. Vonzó módon kínálták a sámánok szolgáltatásait, reklámozták tevékenységüket egy új, az internetet jól ismerő és használó nemzedék számára. A különböző problémák megoldására „cyber-amuletteket” (bujeok) árusítottak, fizetés ellenében interneten keresztüli jóslást ajánlottak. A weboldalak létrejöttével egy időben a cyber-sámánizmus jelensége a kutatók érdeklődését is felkeltette. Az egyik legelső honlap − a Kim Seong-nae tanulmányában részletesen bemutatott − Kim Kwangsu sámán (Puche Tosa) által használt weboldal volt (http://dosamail.com), melyet számos további követett. Az internetes honlapoknak azonban természete, hogy a legtöbbjük nem állandó; megszűnnek, kifogynak az új adatokból, átalakulnak, és ezért is fontos, hogy a legkorábbi – ma már forrásértékűnek számító adatokat tartalmazó − próbálkozásokat a kutatók dokumentálták. A weboldalaknak a közösségre gyakorolt hatását kutatta Dirk Schlottmann, aki 48 sámánhonlapot vizsgált, több éven keresztül figyelte a jelenlétüket, eltűnésüket, változásukat. Bár számos, a kilencvenes években indult weboldal megszűnt, és sok alakult újonnan, a legkorábbi tartalmak (hiteles képet közvetíteni a koreai sámánizmusról, kereskedelmi és reklám célokra használni) megtalálhatók a jelenleg is létező honlapokon. Az egyik mai is legaktívabb weboldal: a www.mudang.org, mely nemcsak megbízható adatokkal szolgál a koreai sámánizmusról, de tartalmazza sámánok elérhetőségét, az általuk végzett rituálétípusokat és a tevékenységükhöz kapcsolódó legfrissebb híreket is.
Érdekesen alakult a sorsa annak a kísérletnek, melyben az LG Internet létrehozta a „Cysha” nevű karaktert (elnevezése a „Cyber” és a „Shaman” szavak első szótagának összevonása), egy tulajdonképpeni „kiborg sámán”-t azzal a feladattal, hogy a sámánok tevékenységéhez hasonlóan „netpolgároknak” ajánljon segítséget a problémáikra. A karakter azonban viták össztüzébe került és nem aktiválták. Jelenleg az alábbiak jellemzik leginkább a koreai cybersámánizmust: 1) A 2000-es évek elején megugró népszerűsége az évek során alábbhagyott, és bár nem tűnt el a közösségi médiából, a honlapok és egyéb kommunikációs formák (YouTube, Twitter Facebook, stb.) inkább információs célokat szolgálnak a sámánok elérhetőségéről, tevékenységéről, gazdag képanyaggal téve vonzóvá szolgáltatásaikat. 2) A hagyományos személyes kapcsolatot a weboldalak nem tudják pótolni. A sámánok továbbra is szentélyekben (otthonukban vagy a szabad ég alatt lévő rituális helyeken) és nem a virtuális térben találkoznak a hozzájuk forduló, segítséget, támaszt kereső emberekkel, akik számára a sok évszázadon át örökített és a koreai hagyományokban gyökerező tudásuk hiteles és működő rendszert jelent. 3) Ezen még az a tény sem változtat, hogy mint mindenhol, ahol a sámánizmusnak erős hagyománya van, megjelennek az önjelölt, „saját, nem hagyományos mitológiájukat” gyakran különböző népek sámánizmusából merítő álsámánok, akik az internetet álcázásra és nyerészkedésre használják.
Bibliográfia Birtalan, Ágnes: Initiation of Shaman-Type Mediators. Brief Survey of the Cases of Korean Mudang, Mongolian Böö and Hungarian Táltos. In: Hungary, Central and Eastern Europe and Korea. Current Issues in Humanities and Social Sciences 17 th–19 th July 2006. (The Sixth International Conference of KACEEBS). Seoul, Korea, Hankuk University of Foreign Studies 2006. pp. 197–206. Kim, Seong-nae: Korean Shamanic Practice in Cyber Culture. In: InterReligio 46 (2005) pp. 3−20. Schlottmann, Dirk: Cyber Shamanism in South Korea. Institut of Global Cyber Society. Seoul, Kyung Hee Cyber University (on-line publication) http://www.academia.edu/6184047/Cyber_Shamanism_ in_South_Korea (2020.01.22.)
15
Munkák
Jeju-sziget: az istenek lakhelye KIM Soonam
„Abban az időben fogalmam sem volt még arról, milyen egy jó sámán, vagy hogy mi számít értékes gut szertartásnak, mind egyformának tűntek. Igyekeztem megörökíteni őket, és pusztán azon dolgoztam, hogy ritka pillanatokat kapjak el. Talán sekélyesnek tűnnek az akkori képeim. Végül magam is megéreztem a hiányosságaimat, és a téma lázas kutatásába kezdtem.” Kim Soonam egyetemista évei elején ajándékba kapta első fényképezőgépét, és nyomban elvarázsolta a fény és árnyék játéka. Érdeklődése az akkoriban a koreai kormány által éppen babonának bélyegzett gut szertartások felé fordult. Kim elmondása szerint azért kezdett képeket készíteni, mert látva a tradíció hanyatlását, szomorúság töltötte el. A koreaiak számára ugyanis a gut igen gazdag kulturális értéket képvisel. Jeju-szigetét „az istenek lakhelyeként” is emlegetik, úgy tartják, 18.000 isten van jelen. A régi időkben holdújévkor minden településen megtartották a bonhyangdang (ejtsd: bonyángdáng) és yeongdeung (ejtsd: jangdüng) sámánista szertartásokat. Ilyen alkalmakkor az emberek hódolatukat fejezik ki a szellemi lények felé, és együtt ünnepelnek velük, énekelnek, táncolnak. A résztvevők a sámán közvetítésével találkozhatnak az istenekkel. A sámánok – más vallások papjaihoz hasonlóan – a közösségek lelki problémáival is foglalkoztak, meghallgatták őket, segítettek a konfliktusok elsimításában. Kim Soonam jejuiként eredeti módon mutatta be képein a természeti erőkkel dacoló szigetlakókat. Fotográfiáin a háborgó tengert meghódítók küzdelmei és örömei köszönnek vissza. Kim Soonam szerelmes volt szülőföldjébe, jejui dialektusával különösen büszkén ejtette ki a szavakat. Páratlan képeinek titka hihetetlen empatikus képességében, másokhoz való kapcsolódásában rejlett. Fényképezőgéppel a kezében is a közösség teljes tagjaként volt jelen az eseményeken, önfeledten táncolt és ünnepelt a többiekkel. Akik látták Kim Soonamot sírni a szertartások alatt, sokszor megjegyezték: „Ez a sámán miért nem végez gutot?”
16
KIM Soonam 1949-ben született Jeju-sziget (ejtsd: Csedzsu) Hanrim (ejtsd: Hállim) nevű településén. Ma Dél-Korea meghatározó dokumentumfotósaként tartják számon. A Yonsei Egyetem elvégzése után fotós pályafutását a SaeDae (ejtsd: Szede) havilap és a Don-A-Ilbo (ejtsd: Dongáilbo) napilap alkalmazásában kezdte meg. Az 1980-as évektől figyelme az akkor kivesző félben lévő gut szertartásokra terelődött. A Gut, a koreai sámánizmus című válogatása nem csak művészeti értéke miatt, hanem kulturális antropológiai dokumentumként is jelentős. Az 1990-es évektől már Ázsiaszerte kutatott fel kisebb népcsoportokat, hogy sámánista gyakorlatukat és hagyományaikat megörökíthesse. Munkája során szembesült azzal, mennyi kihalófélben lévő hagyomány vár dokumentálásra. A művész munka közben, 2006. február 4-én hunyt el a thaiföldi Chiang Rai-ban.
Munkák
Gutpan KIM Donghee
Számtalan alkalommal látogattam el gutpan (sámánista rituálé) szertartásokra már abban az időben is, amikor még főállásban dolgoztam fotóriporterként. Nem tudom pontosan miért, de a szertartások alatt képtelen voltam levenni a szemem az imádkozó emberekről – talán azért, mert saját, belső kívánságomat vetítettem rájuk. A Gutpan című könyvem megjelenése óta – ami jóval azelőtt történt, hogy megéreztem volna valamit a sámánizmus lényegéből – rám ragadt a „folklór fotós” címke. Eredeti célom, amit a Gutpanban meg szerettem volna mutatni, az nem maga a rituálé, hanem annak a légkörét megteremtő emberek és azok az imádságok voltak, melyek ebben a spirituális térben születnek meg. Fé n y ké p e i m e n a g u t r é s z t v ev ő i n e k p e r s p e k t í v á j á t szerettem volna megmutatni. Bármit is gondoljon a világ a sámánizmusról, van benne valami elemi ártatlanság és őszinteség. Idős nénik hajlongva imádkoznak gyermekeik és unokáik szerencséjéért, és ez a magukon túlmutató buzgóságuk felfedi a bennük rejlő, tiszta szeretetet. Engedelmességet sugárzó mozdulataik sajátos atmoszférát teremtenek. Ez a gut során megelevenedő világ évszázadokon keresztül formálta a kultúrát és a koreaiak érzelmi hangoltságát. Ezt a tapasztalatot inkább a természet erői, az ég, a föld, a fák és kövek határozták meg, mintsem egy idegen vallás. Szerettem ezt a természetességet, vagy még inkább: az emberek igazi természetét. Egy író – akinek a nevére már nem emlékszem – azt mondta, hogy a gut fotográfiáim révén valami homályba vesző nosztalgiát érez, és teljesen értem, mire gondol.
KIM Donghee 1949-ben született Busanban (ejtsd: Puszán). Középiskolás évei alatt szeretett bele a fényképezésbe, miután édesapja az egyik iskolai kirándulásra készülve egy Nikon fényképezőgéppel ajándékozta meg. Fotográfia szakos tanulmányait a Surabal Művészeti Egyetemen végezte el, a fényképezés azóta is állandó szenvedélye. Fotóriporterként dolgozott tíz éven át, majd öt évig volt a Kyemongsa kiadó fotóosztályának vezetője. Később független dokumentumfotó oktatóként folytatta. Első kurzusát egy bevásárlóközpontban tartotta. Ekkor tapasztalta meg a tanítás szépségét, és ma már hivatásaként tekint arra, hogy bevezetést nyújtson a fotózás rejtelmeibe. 1976 telén a Gyeryongsan-hegyre ment túrázni, amikor egy gyertyákkal kivilágított ösvényre tévedt: ekkor találkozott először leendő fotóalanyaival. Első fotóprojektjében a sámánista gyászszertartások mozdulatai és e gesztusokban megragadható érzelmek kaptak központi szerepet. A szertartások során készített fotóin a sámánizmus spiritualitását, a gyakorló hívők vallásos odaadását kívánta megörökíteni. Gutpan címmel (SiGak) 1983-ban kiadott fotókönyvében több mint hét év munkáját foglalta össze: ez idő alatt az ország számos pontján látogatott sámánista szertartásokra. Sajnálatos módon ez az első és egyben utolsó kiadványa is, ugyanis a művész súlyos betegséggel küzd. Bízik benne, hogy lesz, aki folytatja munkáját, és a koreai sámánista rituálék sem vesznek feledésbe.
Azóta számtalan meghívást kaptam kiállításokra és rengeteg lehetőségem adódott a munkáim bemutatására. Ennek ellenére nem mindig élek a felkínált lehetőséggel, ugyanis sokszor elégedetlen vagyok a képeimmel, mert nem fejezik ki teljesen azt, amit szeretnék. Most sem tudom, hogy kell imádkozni. Próbálkozom, de úgy érzem, az imáim nem valódiak. Talán van valami, amit még nem tudtam elengedni, de nem tudom, hogy mi lehet az. Mielőtt felemelem a fényképezőt, először mindig a kezemre esik a pillantásom.
17
Munkák
Mélység: sámánok és szent helyeik LEE Hankoo
Noha nemrégiben kerültem a fotózáson keresztül szorosabb kapcsolatba a sámánizmussal, nagymamámat kísérve már évekkel ezelőtt is vettem részt szertartásokon. A faluban, ahol felnőttem, egy hágónál volt egy sámánista szent hely. A nagymamám engem a hátán és egy zsák rizst a fején cipelve indult a sűrű erdőbe és kapaszkodott fel a magaslatra. A szentélyt (koreaiul dangjip, ejtsd: dángdzsib) és az ott élő sámánt kerestük. Gyermekként megrémisztettek a sámán furcsa eszközei és a falakat borító festmények, de bizonyos voltam abban, hogy ezek megszentelt tárgyak és tudtam, hogy a nagymamám mélyen kapcsolódott hozzájuk. Idővel más asszonyok is csatlakoztak, akik szintén a fejükön és a kezükben cipelték fel zsákjaikat. Az erdő hirtelen guttá lényegült át, ahogy a gong és janggu (ejtsd: dzsángu) hangjára a fák lombja megrázkódott. A nagymamám hagyományos viseletének takarásába menekültem és onnan szemléltem a történéseket, melyek egészen szürkületig tartottak. Így lehettem tanúja ezeknek a végtelennek tűnő imádságos óráknak. Ahogy a hegyekre ereszkedő köd körbeölelte a környező magaslatokat, mintha a nagymamám imáit láttam volna felszállni az égbe. Akárcsak az imák és a hegyi köd közötti kapcsolat, Rejtett művészek (Hidden Artists) című sorozatomban is a kapcsolódásokra koncentráltam sámánizmus és természet, sámánok és szentélyeik között. Korea modern történelmében a sámánizmust – mely hosszú időn át a nép hiedelemrendszere volt – babonának bélyegezték, és az olyan asszonyok, mint a nagymamám vallásos buzgóságát mélységes ostobaságnak tartották. Ennek eredményeképpen a természetben fellelhető
18
helyeket, melyeket a sámánizmus gyakorlói imahelyeknek tartottak, a többség nem tisztelte szentként. A sámánok számára igenis léteznek szakrális helyek, ahol spirituális erővel töltekeznek, és amelyeket szülőhelyükként, otthonukként tartanak számon. Lee Younghee (ejtsd: Í Janghí), Korea egyik vezető sámánja napjainkban például Seondeok (ejtsd: Szandak) királynő gyeonggju-i (ejtsd: gjangdzsu) királyi sírhelyénél szokott imádkozni, egy másik női sámán, Min Hyegyeong (ejtsd: Min Hjegjang) a Juwangsan-hegyet (ejtsd: Dzsuvángszán) tekinti legfőbb imahelyének. A keleti országrészben tevékenykedő sámánok, akik a mai napig őrzik a donghaean byeolsingut (ejtsd: dongheán bjolsnigut, a keleti vidékeken szokásban lévő, falusi sámánista rituálé) hagyományát, a Keleti-tenger partszakaszait tekintik szentélyüknek. El sem tudom képzelni, hogy lennének a világon szebb és mélyebb találkozási pontok ember és természet között, mint ezek a szakrális helyek. A Mélység című sorozatomon 2009-ben kezdtem el dolgozni és 2015-ben mutattam be. A sorozat első projektje a Mélység: Rejtett művészek címet kapta, melyben ezeknek az embereknek az őszinte buzgóságát szerettem volna megragadni. Hasonló céllal vágtam bele a következő részbe, Mélység: Sámánok és szent helyeik címmel. Bár már több mint 10 éve dolgozom ezen a sorozaton, továbbra is sokszor mondom, hogy „csak elkezdtem” a munkát. Egyrészt sosem volt még korábban olyan, aki hasonlóra adta volna a fejét, másrészt független fotósként haloványnak tartom a próbálkozásaimat a téma nagyságához képest.
Munkák
A gong hangja LEE Kyuchel
Városi gyerek voltam, így kiskoromban sosem láttam gut szertartást. Első ilyen élményemet már fotószakos egyetemistaként, egyik szaktársamat elkísérve szereztem. Nem voltam különösebben kíváncsi a dologra, mégis, amit akkor láttam, mélyen megérintett. Gut szertartást az rendel, aki valamiért nagy szenvedésen megy keresztül, a szertartás segítségével azonban képes megnyugvást találni. Izgatottság és gyógyító erő járta át a helyet, ahogy a résztvevők sírással és nevetéssel feleltek a gong hangjára, a sámán vég nélküli beszédére és gesztikulációjára. A gong szólító hangjára kezdtem el kitartóan foglalkozni a gut szertartásokkal. Elsőként egy hagyományos falusi szertartást rögzítettem, a seohaean byeolsingutot (ejtsd: szaheán bjalsingut). A koreai gutra hosszú időn keresztül babonaként tekintettek, a Csoszon-korban (1392-1910), a japán megszállás idején (1910-1945) egészen napjainkig. Köztudott, hogy az 1970es években kezdődő Saemaul Undong (ejtsd: Szemáül Undong, Új Közösség Mozgalom) alatt a modernizáció és iparosodás jegyében a kormány elrendelte a sámánista szent helyek elpusztítását és a gut gyakorlásának felszámolását. Ennek következményeként még napjainkban is megvetés tárgyát képezi, csak különleges alkalmakkor találkozhatunk vele.
LEE Kyuchel 1969-ben született Jinanban (ejtsd: Dzsinán), majd Daeguban (ejtsd: Tegu) nevelkedett. Fotográfia szakon diplomázott, később médiavállalatoknál és kiadóknál dolgozott. 2001 óta folytat önálló munkát és vezeti a Studio AZA nevű vállalkozását. „A fényképészet az a folyamat, amiben rátalálok az emberek, a társadalom, a természet és önmagam közötti kapcsolódásokra”- vallja a fotográfus. Számos kiállításon bemutatkozott már. A Soldier, 841’s leave (2002) című sorozatában bemutatja a sorkatonai szolgálatot teljesítő férfiak életét. A Moonlight, stay in salt (2007) Jeungdo (ejtsd: Dzsüngdo) sómezőinek ökológiáját és az ott végzett munka kölcsönhatását jeleníti meg. A Gut, the sound of the Jing (2014) a sámán szertartások helyszíneit átjáró feszültséget örökíti meg. A Finding truth in the snow (2018) és az I am innocent (2019) sorozatok az 1948. április 3-i jejui (ejtds: csedzsu) forradalom és mészárlás kapcsán elítéltek találkozását rögzítette egy bírósági tárgyaláson. 2019-ben részt vett a Suwoni Nemzetközi Fotókiállításon, 2016-ben a Daegui Fotó Biennálén és 2015-ben a kínai Pingyao Nemzetközi Fotófesztiválon.
A bőséges halfogásért végzett byeolsingut pungeoje (ejtsd: bjalsingut pungadzse) szertartás a mindennapok reményét példázza. Könyörgés a tengerre induló férjek és gyermekek biztonságos hazatéréséért és boldogulásáért. A ssitgimgut (ejtsd: sitgimgut) a gyász csillapítására szolgál. Fényképeimen a szertartást megrendelők és a sámán közötti kapcsolatot szerettem volna megragadni, a gut közösség összetartó erejét. A sámán az eget a földdel köti össze. Képeim célja, hogy a mai ember kapcsolatot teremtsen ezzel a tradícióval. Segítségükkel szeretném megőrizni ezt a kulturális örökséget, melyet érdemes megismernie a jövő nemzedékének. Mikor gut szertartásokra látogatok, sokszor megkérdezik tőlem, hogy miért teszem, nem tartom-e félelmetesnek, mégis mi hasznuk a 21. században. Szavak helyett a fotóimmal válaszolok, és csak ennyit mondok: „Mert megtetszett a gong hangja.”
19
Munkák
Késélen táncolva AHN Sehong
A Koreai-félsziget sámánizmusában az emberi lények és az istenek egységként létezhetnek. A koncepció, miszerint a túlélés szempontjából elengedhetetlen az ég, a föld és az emberek közötti harmóniára törekvés, mélyen gyökerezik a koreaiak gondolkodásában. Különleges érzés megközelíteni a hosszasan visszhangzó gongokat, a homokóra alakú janggu (ejtsd: dzsángu) dobokat és harangokat, melyek hangja mintha az egész szomszédság levegőjében ott vibrálna, az isteneket jelképező, ijesztően villámló szemmel megfestett alakokat, a vörös köntöst és kardot viselő sámánt, akinek arca szinte másodpercenként átalakul. Időbe telt, míg sikerült mélységeiben megértenem a gut lényegét és meglátnom a lelk(ek)et a sámán alakja mögött. Az emberek áldásért könyörögnek a náluk nagyobb hatalommal bíró istenekhez. Ez a vallásos cselekedet maga a gut, és a gut vezetéséért felelős sámán egyben mediátor, aki képes kapcsolatot teremteni az emberek és más lények között, miközben az istenekkel és az elhunytak lelkével kommunikál. Amikor a rituálék során énekek és tánc segítségével megidézik a szellemeket, a sámán lenyűgöző átalakuláson megy keresztül. A megszálló szellem átveszi az irányítást a sámán teste felett, hátborzongató változásokat idéz elő mozgásában és mimikájában, majd a szentélyben sorakozó éles pengékhez vezeti. Az imádságok ebben a pillanatban jutnak el az istenekhez, és megteremtődik az a tér, ahol az emberek és szellemi lények együtt ünnepelhetnek. Vágytam arra, hogy megismerjem és részese legyek ennek a világnak. Azt mondják, „áldozattal és odaadással megérinthetjük a mennyet”. Miközben a fotóimat készítettem, egy idő után azt kezdtem érezni, hogy valódi kapcsolatba kerülök a sámánnal és a szellemekkel is. Végül egyre természetesebbé vált elkapni az átszellemülés pillanatait, amikor az istenek és emberek világát elválasztó határok elmosódnak.
20
AHN Sehong 1971-ben született a Gangwon tartománybeli Okgye városában. A koreai hagyományos kultúra iránti érdeklődése középiskolai éveiben kezdődött, amikor a talchum (ejtsd: tálcsum), vagyis a tradicionális maszkos tánc pillanatait örökítette meg. Dokumentumfotósként emberi jogi témákat dolgoz fel, a fogyatékkal élők vagy éppen a japán megszállás idején szexrabszolgaságra kényszerítettek vonatkozásában. Az országot járva behatóan tanulmányozta a buddhizmust és sámánizmust, hogy mélyebben megértse a koreai kultúrát és honfitársai érzelemvilágát. Az 1990-es évektől a halászatból élő közösségek rituáléjaival foglalkozott. 2010-ben Osakában mutatta be Haemu című válogatását, majd a tokiói Place M Gallery adott helyszínt Honmu című kiállításának. Jelenleg az Ázsia-szerte fellelhető sámánista trendeket kutatja Mianmarban, Kínában és Indiában. 1996 óta készít felvételeket a japán megszállás női áldozatairól, valamint további 140 ázsiai vigasznőről Indonéziában, Kelet-Timorban, a Fülöp-szigeteken és Kínában. Több mint harminc kiállítása volt világszerte, köztük Japánban, Dél-Koreában, az Egyesült Államokban és Németországban, támogatva ezzel a női áldozatok megsegítésével foglalkozó JUJU Project kezdeményezést. Tagja a Japán Vizuális Tudósítók Szövetségének (JVJA). Eddig megjelent könyvei közül jelentős a Nun Bak E Nada – fall out of favor (Humanist), Layer by Layer – Japanese military sexual slavery, Korean women left in China (SeoHaeMunJip & Otsuki Shoten).
Munkák
Szentély PARK Chanho
Az istenek meghaltak. Azokhoz az országokhoz hasonlóan, melyeknek története régre nyúlik vissza, Koreában is számtalan formában jelentek meg különféle istenségek és mítoszok. Isteneink eltűntek, ahogy az emberek száműzték őket, a hitet ostobaságként kezelő államelnökök ideológiájának és az iparosodás térhódításának következtében. Minden kultúrának megvannak a maga mítoszai. Mítoszok övezik egy nemzet megszületésének idejét és az ország történelmének mérföldköveit egyaránt. A Csoszon-dinasztia idején a konfucianizmus térhódításával egyidőben számos ősi mítosz merült a feledés homályába, mert azok írásos változatait szándékosan megsemmisítették. A japán megszállás alatt további pusztításnak vagy kényszeráthelyezésnek esett áldozatul számos, a koreaiak által mitikusnak tartott hely, a japánok ugyanis így igyekeztek kiirtani a koreaiak nemzeti identitástudatát. A később rohamléptékben fejlődő országban e hagyományokra buta babonaként kezdtek gondolni. A műveletlenség jellegzetes példájának tartották, és tisztelet helyett megvetéssel tekintettek az azokat gyakorlókra, így a sámánista vallási hagyományok is hanyatlásnak indultak. Fotográfiáim az utolsó megmaradt mitologikus helyeket mutatják be. A hozzájuk kapcsolódó hiedelmek és történetek évszázadokon át generációról generációra hagyományozódtak az adott falu közösségében, a sámánok által kántált dalok révén. Úgy tartják, a koreai istenségek ezeken a helyeken élnek, a sámánpapok testében manifesztálódva. A sámánok generációkon keresztül őrizték a sámánista szentélyeket, melyeket koreaiul sindangnak (ejtsd: sindáng) hívnak. Ezeket a helyszíneket mindig a sámán jelenlétében örökítem meg, a hiedelem szerint ugyanis a szentély és a sámán egyébként különálló valósága csak ilyenkor, egyesülve nyitja meg az utat a szellemekhez. Hiszem, hogy képeimmel képes vagyok megragadni és visszaadni valamit ezekből a pillanatokból.
Az 1971-es születésű PARK Chanho a halál értelmének kifürkészésére tette fel életét. Hosszú ideje dokumentálja Dél-Korea különleges gyász- és megemlékező szertartási k u l t ú rá j á t . A h a l á l l a l k a p c s o l a t o s v i z s g á l ó d á s a i n a k kiindulópontja személyes érintettsége volt, ugyanis fiatalon veszítette el édesanyját. Ellátogatott konfuciánus emlékszertartásokra, tradicionális temetésekre, buddhista emlékező rituálékra, lényegében bármilyen olyan halállal és megemlékezéssel kapcsolatos eseményre, ahová lehetősége volt bejutni. Munkáit először az Onbit Documentary által szervezett RETURN 歸 című kiállításon mutatta be, 2016-ban. Ezt követően került be a Szingapúri Nemzetközi Fotográfiai Fesztivál meghívott művészei közé. Kiállított Argentínában és Kínában is, 2018-ban pedig a New York Times közölt válogatást dokumentumfotóiból. A RETURN 歸 2019-ben nyomtatásban is megjelent az Art Space LUMOS kiadásában, s ezzel hazájában és nemzetközileg is megnőtt az érdeklődés munkái iránt. Publikált művei mellett vándorkiállítását láthatta a szöuli, tegui és kvangdzsui közönség is. SinDang című munkájával, melyben a koreai mitológia eredetét kutatta, elnyerte a 2019-es FNC Fotográfiai Díj Év fotográfusa címét. Park Chanho a mai napig aktív fotográfus, aki kizárólag koreai területen, koreai témákkal dolgozik, és fáradhatatlanul keresi a válaszokat az alapvető kérdésekre.
A tudományos fejlődés és a filozófia áttörései arra ösztönöznek, hogy ne vegyük komolyan a mítoszokat. Ugyanakkor nem szabadulhatunk a káosz és hiábavalóság érzésétől addig, amíg nem foglalkozunk az élet, a halál és a természet csodáival. Ha megnézzük a régi mítoszokat, a káosz és hiábavalóság sötétségét - mellyel a ma embere is találkozik – felváltja a nyugalom és a vágyakozás. Munkáimmal tiszteletemet szeretném leróni a mítoszok és sámánok előtt, akik évszázadok óta e tudás hűséges őrzői. 21
Munkák
Jinogwi: a visszatérés útjelzői PARK Chanho
Koreában sokszor úgy utalnak arra, amikor valaki meghal, hogy „visszatért”. Mégis honnan érkeztünk és hova térünk vissza? Több mint egy évtizede, hogy ezeket az alapvető emberi kérdéseket kutatom a halálról és a „visszatérésről”. Talán még pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy dokumentarista munkáimon keresztül a hallállal való szembenézést vállalom. Úgy gondolom, mindannyiunk életében meghatározó pillanat az, amikor először találkozunk a halál valóságával. Az én ilyen első találkozásom talán más volt. Tizenegy éves koromtól három évet töltöttem édesanyám betegágya mellett, és más, végstádiumú daganatos beteg között. Egy nap fájdalmas sikítás töltötte be a kórházat: az egyik beteg kemoterápiás injekciót kapott, s én kisfiúként a poklok poklát jártam meg. A betegek egymás után távoztak közülünk. Végül édesanyám is eltávozott, nagy fájdalmak közepette. A traumám feldolgozása miatt kezdtem el válaszokat keresni arra, hová megyünk halálunk után, vagy másképpen megfogalmazva: mit jelent a halál. Szerettem volna megismerni a hagyományos vallásos gondolkodást, melyek évszázadokon keresztül öröklődtek tovább. A mi „visszatérés” kifejezésünk egy ősi hiedelemre vezethető vissza, miszerint az emberek a Göncölszekér csillagaiból születtek a világra, és ide is térnek vissza. Mikor valaki meghal, testét fából készült koporsóba teszik, amit mi Göncölszekér-hajónak nevezünk, ezáltal is tanúságot téve a világ eredetére vonatkozó hitünkről.
22
Számtalan gut, például az ogwigut (ejtsd: ogvigut), ogugut (ejtsd: ogogut), jinogwigut (ejtsd: dzsinogvigut), saenamgut (ejtsd: szenámgut) és mangmukgut (ejtsd: mángmukgut) valójában a jinogwigut (ejtsd: dzsinogvigut) változata. A jinogwi jelentése: „jelezni a visszatérés útját”. Egy olyan sámánista szertartásról van szó, mely során az elhunyt lelkét segítjük rátalálni arra az útra, melyen visszatérhet oda, ahol az emberi világba érkezése előtt létezett. Ami a falusi szentélyeket, amit bonhyangdangnak nevezünk, és ami az ott bemutatott bonhyangdanggut szertartásokat illeti, a falu ősei előtt való tiszteletadással kapcsolatosak. A koreaiak halálfogalmát számos ponton áthatja a tradicionális hitvilág. Éveken át kutattam a válaszokat a kérdéseimre, és ez idő alatt számtalan sámánista, konfuciánus, buddhista szertartáson vettem részt, és sok temetésre látogattam el. Mindezek az alkalmak lehetőséget kínáltak arra, hogy szembenézzek saját halálommal. Ezek valójában olyan kérdések, amelyek minden emberi lényt foglalkoztatnak. Bár hosszú ideje kutatom ezt a témát, még mindig nem tudom teljes bizonyossággal, hogy hová fogunk visszatérni. Van mégis egy dolog, amit megtanultam az eddigi utam során, ez pedig az emlékezet fontossága. Az a számtalan sok rituálé, melyeken részt vettem és amelyeket dokumentáltam az elmúlt évtizedben szerte az országban, mind olyan szertartások voltak, melyekben megemlékeztek valakiről.
Munkák
Sokszorozódó megnyilvánulás: sámánista öltözékek LEE Hankoo
A sámánok által vezetett ceremóniák, melyeket eddig láttam, változatosak és jól felépítettek voltak. A szellemek a rituálék helyszínén, a szentélyben és a sámán testében jelennek meg. Egy gut során a sámán többször átöltözik – ezeket az ünnepi viseleteket „az istenek öltözékének” is nevezik –, a gutgeori egyes pontjain jelképesen megjelenítve egy-egy újabb szellemet. A sámán a ruha felöltésével üdvözli a szellemet, majd átadja neki a testét. Láthatóan más tudatállapotba kerül, drasztikusan megváltozik a járása, a mimikája, a beszéde. A révületben befolyással bír a résztvevők életeseményeire: gyógyít, jósol, és tanácsokkal látja el a közösség tagjait. A sámán újabb és újabb köntöst ölt magára, csengettyűt és legyezőt tartva a kezében. Ilyenkor a számtalan jelenlévő szellem közül az szállja meg a testét, amelyik leginkább otthon érzi magát az adott viseletben. A sámán több mint ünneplőbe öltözött ember vagy médium, maga az istenség fedi fel magát a testén keresztül. A fotóimon ezt a metamorfózist szerettem volna megörökíteni.
LEE Hankoo 1968-ban született Szöulban. Sajátos formanyelvét hegyi terepen alakította ki, hosszú ideig ugyanis a hegyi népek kultúráját és mindennapjait fotózta, többek között a Baekdudaegan-hegyvidéken (ejtsd: Pekdudegán). Noha közel harminc évig Szöul belvárosában élt, az elhagyatott, külvárosi élet foglalkoztatta, amiből 2011-ben született meg a SoSoPungKyung-sorozat. 2012-ben jelent meg a Military Use (Noonbit Publishing Co.) címet viselő könyve, melyben a húszéves korában megkezdett sorkatonai szolgálata idején készített fotográfiáit közli. 2015-ben meghívást kapott a houstoni FotoFest International Discoveries V kiállításra. Számos önálló kiállítása is nyílt, például az 1988 óta készített képeit bemutató Lee Hankoo’s Cheonggyecheon, a Lovers Don’t Get Older vagy a Mu-Mu c. tárlat, mely utóbbi marginalizált kortárs alkotókkal foglalkozik. A szöuli Ryugaheon Galéria képviselőjeként kiállítások szervezésében is aktívan tevékenykedik.
A munkám során kihívást jelentett, hogy egyszerre koncentráljak az átlényegülés mozzanataira és a szertartás részleteire, például a sámán viseletének bemutatására. Végül arra jutottam, hogy a legfontosabb számomra az, hogy olyan képeket készítsek, amin a félig emberi, félig szellemi lény együtt létezését örökíthetem meg. Fotográfiáim nagy részén az a pillanat látszódik, amikor a sámán készen áll arra, hogy átadja testét a szellemeknek. A különleges alkalmakkor használt, ünnepi viseleteket a sámán nem örökíti tovább. Amikor meghal, a ruháit elégetik. Éppen ezért érzem küldetésemnek, hogy megörökítsem a különféle régiókra jellemző szakrális öltözékeket.
23
