A fiamnak mindene a zene, csak hallani ne kellene hozzá. Utál ja a fület. Már eleve a kagyló is zavarja, az, ahogy a tenyerének nyomódik a hideg, undorító, csigaforma porc — ezt a naplójából tudom, amit a polcon a kottái mögött rejteget. Azért szoktam elolvasni, mert amióta elmúlt tizenhat, alig kommunikál velem, és tudnom kell annyit a lelkiállapotáról, hogy féltsem-e az éle tét. Így legalább az biztos, hogy nem boldogtalan. Mióta abba hagyta az iskolát, a kottáit olvassa egész nap, zene szól a fejé ben, sokszor csak annyit látok, ha ijedtemben benyitok hozzá, hogy a fülét befogva ordít, és ide-oda ringatózik a székén, de ilyenkor sem tudja abbahagyni, minden erejét megfeszítve küz di át magát a Sosztakovicson, mintha az üdvössége múlna raj ta, és a végén kimerülten elalszik, másnap délig nem ébred fel.
Szabó T. Anna: AKINEK FÜLE VAN A HALLÁSRA
Nem értem, miért akar mégis hangversenyre járni, mikor irtó zik az emberek közelségétől. Sok mindentől irtózik még, de köztük csak kevés szembetűnő, az például igen, hogy a borot válkozástól sajnos jobban undorodik, mint az állán a szőrtől, úgyhogy tizennyolc létére akkora bozontos szakálla van, mint egy kerti törpének. Ennek ellenére eljár, hat kilométert gyalo gol Budáról Pestre. Legelőször én is vele mentem, éreztem, hogy baj lesz. Mellé nem ülhettem, kategorikusan megtiltotta, ő felnőtt, mondta szikrázó szemmel, nem mutatkozhat többé az anyjával — azt hittem, ismerkedni szeretne, de most már tudom, hogy szé gyell: nem értek a zenéhez, és ő rám pillantás nélkül is levette volna közelről, hogy feszengek. A naplójából tudom: előre fel készült, elolvasott mindent Russell Johnsonról és a terem világhíres akusztikájáról, a mennyezeti hangvető beállításairól, a legjobb helyre vett jegyet a földszinten, de ezt nem elég elméletben eltervezni. Fentről, ahol ültem, a nyitótétel első hangjainál láttam, hogy nincs jól. „Reszketés vett erőt rajtam” — olvastam a naplójában később. Az állapota miatt pici kora óta minden idegszálammal ráhango lódtam: a testemmel éreztem, hogy remeg, láttam, fájdalmas önfegyelemmel markol rá a karfára, hogy lefoglalja a kezét. Tudtam, fel fog állni és ki fog rohanni, és így is lett, ráadásul én is utánarohantam, rémületemben nem is csendesen sajnos. A mélygarázsban kucorgott az autónknak dőlve, és sírt. Nem mertem megölelni, pedig én is remegtem belülről, szó nélkül vittem haza, azonnal lefeküdt. Csak a naplójából tudom, hogy azóta is odajár. Valahogy elin tézte, hogy megengedjék neki, hogy bemenjen egy próbára, akkor kísérletezte ki, hová kell ülnie ahhoz, hogy el bírja viselni a hangzást, de még így is előfordul néha, hogy ki kell jönnie. Már ismerik jól, nem szól senki semmit. És valami lassan meg változott. Újabban nem ordítozik magában. Tegnap egy vas tag, kézzel írt kottát találtam a naplója mellett. Nincs rajta szerző, úgyhogy nem tudom, másolta-e, vagy emlékezetből ír ta-e le, amit hallott, nem bírom elolvasni sem — de ha hihetek a megérzésemnek, akkor, tízéves kora óta először, végre me gint komponál.
20
MÜPANOVELLA 2021. március—április
