WEKERLE SÁNDOR ÉS A SÁNTA VALUTA Az Osztrák–Magyar Monarchia tagországaiban, így a Magyar Királyságban az aranyalapú korona rendszer bevezetésére Wekerle Sándor pénzügymi niszter javaslatára került sor 1892-ben. A koronaérték megállapításáról az 1892. évi XVII. törvénycikk ren delkezett, amelynek értelmében 1 korona 100 fillért ért. Értékét az aranyhoz kapcsolták, egy kilog ramm színarany 3280 koronát ért. Az új pénzrendszer azonban nem lett tisztán aranyalapú, mivel az aranykoronák, illetve az ezüstből és színesfémből készült váltópénzek mellett még 1900-ig hivatalosan is tovább élhetett a korábban vert ezüst egyforintos értékpénzek használata. Ez az oka annak, hogy már a kortársak is „sánta” valutának csúfolták ezt a félig arany-, félig ezüstalapú pénzrendszert. Ennek követ keztében a köznép, bár a pénz elnevezése korona volt, még évtizeden át forintban számolt.
Wekerle Sándor, az alkimista
75a éforint ves
Az új pénzrendszer legértékesebb érméi az aranyból vert 10 és 20 koronások voltak, két évben (1907–1908) kivételesen 100 koronás is készült. A törvény szerint egy kilogramm 900 ezrelék finomságú aranyból 295,2 darab 10 koronást kellett verni, így a 19 mm átmérőjű darab nyerssúlya 3,3875338 g, színsúlya 3,04878 gramm lett. A bankjegyek közül először 1900-as dátummal két kisebb címlet, a 10 és a 20 koronás, majd 1902-es dátummal az 50, a 100 és az 1000 koronás került for galomba. Leghosszabb ideig az 1000 koronás forgott 1903 és 1921 között, míg a kisebbekből újabb címle teket bocsátottak ki még a jegybank harmadik szaba dalma idején, egy 10 koronást 1904-es, egy 20 koro nást 1907-es és egy 100 koronást 1910-es dátummal. Ezek a több színnyomásos, pirosas árnyalatokkal kevert kék színű bankjegyek már az Osztrák–Magyar Bank papírpénzeinek fő megjelenési típusát képvi selik, amelyeket azután a jegybank negyedik sza badalma (1911–1917) alatt további kibocsátások követtek, így 1912-ben a 100 koronás, 1913-ban a 20 koronás és 1916-tól a 10 és 50 koronás bankjegyek. A kibocsátást meghatározó előírások alig változtak, vagyis a bankjegyek kétötöd része mögött nemesfém fedezet állt, azon túl pedig olyan bankszerű fedezet, amelybe a leszámítolt váltókat és háromhavi lejáratú, 42
