75 éves a forint

75 ÉVES A FORINT • 75 ÉV • 75 TÖRTÉNET

ka­mara­bérleti szerződések szerint kibocsátásuk három helyen, a budai, a körmöcbányai, valamint a bizonytalan – talán kolozsvári – székhelyű erdélyi kamarában folyt.

A mintát – ahogy abban az időben minden európai pénzkibocsátó számára – a firenzei aranyforint adta, így Károly aranyai így a firenzei előkép alapján készültek, előlapjukon Karolv∙rex (Károly király) kör­iratban a firenzei liliommal, a hátlapon a város védőszentjének képével, körülötte S Iohannes B (Keresztelő Szent János) felirattal. A hátlapi körirat végén kis korona található, amely egyes feltételezések szerint a budai, központi verdét jelöli.

Mivel azonban ez a jegy minden ismert példányon szerepel, nagyobb a valószínűsége annak, miszerint az magára a Magyar Királyságra mint kibocsátó államra utal, markánsan megkülönböztetve ezeket a pénzeket a firenzei forintoktól.

Nem maradt fenn korabeli írott forrás a magyar aranyforintok pontos pénzlábára vonatkozólag, vagyis minden kétséget kizárólag nem lehet megállapítani, hogy milyen törvényes súlyban és finomságban készültek. Az 1335–1336. évi kamarabérleti szerződések – az utókor számára talán – homályos rendelkezései szerint az aranyforintokat firenzei mintára, de azoknál némiképp nehezebb súlyban kell verni. A 16. századból már pontosabb pénzláb is ismert, és ezt szokás – nem minden alap nélkül – vis�szavetíteni az Anjou-korra. Eszerint egy budai márka (245,5 g) súlyú, 23 ¾ karát (989‰) finomságú aranyból 69 darabot kell verni, vagyis az egyes példányok súlya 3,5 g körül alakult. Az utóbbi években elvégzett természettudományos anyagvizsgálatok mindenesetre megerősítik ezt a finomságfokot, I. Károly forintjai ezek szerint átlagosan 994‰ finomságúak, ez pedig a kor finomítási technikájának ismeretében gyakorlatilag színaranynak tekinthető.

A magyar aranyforint határainkon túl is nagy népszerűségnek örvendett, számos külföldi éremleletből ismertek, sőt a korabeli külföldi források azonos szinten kezelték a középkor legértékesebb arany­ pénzeivel, a firenzei forinttal és a velencei dukáttal.

11

I. (Anjou) Károly magyar király alakja a Képes Krónikában

I. Károly mindent elkövetett azért, hogy a magyar aranyforint jó híre állandó legyen, és a nemesfémbányászat virágozzék. 1327-ben került sor a bányaregálé szabályozására. A bányászok a királynak bányabért (lat. urbura) fizettek, amely a kitermelt arany egytizedét, ezüst és más fémek esetében azok egynyolcadát jelentette, a maradék fémet pedig – 1325 előtt – szabadon értékesíthették. A király ennek az urburának az egyharmadát engedte át annak a földtulajdonosnak, akinek a birtokán a bánya feküdt, és aki korábban a bányászat hasznából nem részesült. A királyi nemesfém-felhalmozást segítette az 1325-ben bevezetésre kerülő nemesérc-monopólium és a nemesfémek kiviteli tilalmának elrendelése. Ennek értelmében a Magyar Királyság területéről tilos volt nemesfémet veretlen formában kivinni, és a kibányászott ércet sem értékesíthették szabadon a királyi bányászok, mint korábban, hanem kizárólag a királyi kamarákban válthatták be.

A kortárs Küküllei János krónikája szemléletesen példázza azt a gazdagságot, amely a kincstárat jellemezte röviddel Károly 1342-ben bekövetkezett halála után. Özvegye, Erzsébet anyakirálynő a nápolyi trón megszerzéséért indított 1343. évi útjára 27 000 márka (6630 kg) színezüstöt, 17 000 márka (4174 kg) színaranyat és fél társzekér aranyforintot vitt magával, I. (Nagy) Lajos ezen kívül utánaküldött még 4000 márka (982 kg) aranyat. Egyes feltételezések szerint ez a nagy mennyiségű, ellenérték nélkül kiáramlott arany tevőlegesen közrejátszott az európai aranyválság megszűnésében.